A nagyapám archetipikus családfő volt. Óriási tekintély övezte még ágyhoz kötött betegségében is. Iskolaigazgatóként, a pécsi evangélikus gyülekezet 1930 és 1946 közötti kántoraként, karnagyaként, számvevőszéki elnökeként, valamint egyik hangadó vezetőjeként is tekintélyt parancsoló ember volt. A családi legendárium szerint ő volt a motorja annak, amikor a pécsi gyülekezet a II. világháborúban elmenekült lelkésze helyett a templomába az orosz katonák között Luther-kabátban végigvonuló (és ezzel a templomot a gyülekezet számára "visszafoglaló") Káldy Zoltán segédlelkészt lelkésszé választatta. (A nagyapám akkor még nem tudhatta, hogy szinte "egyháztörténelmet" írt ezzel.) A családi nevünk azért lett Reichel-ről Csermely, mert a nagyapám nem akart ezzel a "Birodalmi" névvel élni Hitler hatalomra jutása után. A konkrét név választás meg azzal függött össze, hogy a belügyminiszter nem engedte a nagyapámnak, hogy Őriszigethy legyen th-val és y-nal, és a nagyapám dacból keresett egy olyan magyar szót, ami a helyesírási szabályzat szerint is y-ra végződik "Ezt adja meg a T. Belügyminiszter Úr i-vel, ha tudja!" alapon. Éppen ezért nagyon kedvesek azok a történetek róla, amelyeket a saját "megaláztatásairól" a rá jellemző félmosollyal elmesélt. Kerek születésnapját ünnepelte az egész tág nagy család. A nagyapám megvette magának ajándékba a család első rádióját. Csöves rádió volt, lassan melegedett csak be. A rádió ott állt az asztalfőn. A nagyapám bekapcsolta. Hang sehol... Mint egy iskolás gyerek, úgy bújt oda a hangszóróhoz, hogy hallatszik-e valami. A rádió bemelegedett, és a kor egyik nagyszerű baritonján megszólalt egy versrészlet: "Te vén szamár..." A nagyapám elzárta a rádiót, megfordult, és ezt mondta az őt csendben néző népes családnak: "Hát ezt jól megkaptam..." A másik története is nagy ünnepéhez kötődik. Volt egy nagyon nemes bor, amelyet félreraktak a szekrény tetejére egy majdani nagy évfordulóra. Igenám, de diákok voltak elszállásolva egyszer, akik megitták. Hogy ne derüljön ki a turpisság, könnyítve magukon teleeresztették az üveget, és visszadugták. Nagyapám töltött mindenkinek, majd először kóstolta meg a nemes bort. "DASS ist -- pisa!" -- csapta le a poharat. És a nagyapámnak (itt is) igaza volt... A nagyapám a halála előtt néhány hónappal, 1969. augusztus 16-án az összes unokája közül nekem adta a Bibliáját: "Szeretettel adom Csermely Péter kedves unokámnak azzal a kéréssel, tudakozd a Bibliát, mert ebben életedhez hűséges vezérfonal, az örök élethez útmutató lesz. Nagyapád, Csermely Lajos". Mintha megérezte volna, hogy a családunkban egy generációnyi szünet után (Klenner Adolf 1888-1977) én leszek a következő evangélikus lelkész...