Martonosi Antal (Anthony N. Martonosi, 1928-2010) volt az első posztdok témavezetőm. 1983-ban az egyik első olyan konferencián találkoztunk Debrecenben, ahová már „56-os disszidenseket” is beengedtek. Tóni nem politizált, csak egészen egyszerűen arra ment be 1957-ben, hogy kiürült a tanszék, ahol dolgozott. „Akkor nekem is mennem kell...” A témavezetőm, Somogyi János az ebédnél totál váratlansággal mondta el a mondatot, hogy „Tónikám, mi lenne, ha ez a veled szemben ülő tehetséges fiatalember kimenne hozzád egy évre dolgozni?” Tónikám a meglepetéstől visszaköpte a tálba a borsólevest... Majd rám nézett, és azt mondta: „Miért ne?” Örömmel újságoltam a szüleimnek otthon, hogy megyek Szirakúzába egy olaszhoz, Antónióhoz. Aztán kiderült, hogy az Antónió Anthony és Szirakúza a New York állambeli Syracuse – ahol semmi mást nem lehetett csinálni, csak kutatni. De ez hasznomra vált. Tóni egy igen rendes ember volt. Volt egy féltett kincse, egy üveg homogenizátor, azaz potter. Elmagyarázta, hogy ez egyedi gyártás. Ha eltörik, akkor órási baj van. Vigyáztam is rá, mint a szemem fényére. De: bemutató órát kellett tartanom a hallgatóknak. Bizonyára izgultam, mert a potter – eltört. Megyek be szinte sírva Tóni szobájába, hogy: "Nem is tudom, hogyan mondjam el, de... eltörtem ezt a pottert... Mikor küld haza? Ma, vagy még a kísérletet be tudom fejezni?" Tóni elmosolyodott, és kihúzott egy fiókot, amiben volt még TIZENÖT ilyen potter. „Fogyóeszköz... Vegyél még egyet.” A kollégáim a bagetteket egy laboratóriumi fagyasztóban tárolták, és a pipettaszárítóban sütötték frissre. Bejön Tóni a laborba, és elkezd meditálni: „Negyven éve dolgozom itt, úgy gondolom, hogy talán megérdemlek a szobámba egy kis méretű hűtőszekrényt az üdítő italoknak. Olyant, mint ez itt.” És erre kinyitja a fagyasztót – ami tele volt bagettel. Egy szót sem szólt. Kiment. A kollégák soha nem tároltak több bagettet ott. NMR-es méréseket végeztünk a szomszédos magánegyetemen. Tóni nem sokra becsülte az ottani kollégákat. Amikor átmentünk, ezt mondta: „Come, Peter, we are selling fame...” Amikor az eredményekből cikket írtam, valamit úgy érzett, hogy nem stimmel. Teljes pánikban és dührohamban száguldott be a szobámba, hogy most azonnal adjam oda neki az összes mérési jegyzőkönyvemet. Három napig bezárkózott a szobájába, és ezeket tanulmányozta. Majd kijött, visszaadta, és ezt mondta: „Bocsánatot kérek tőled, Péter. Azt hittem, hogy csaltál az eredmények kiértékelésénél, de kiszámoltam mindent újra, és tökéletesen korrekt az, amit leírtál.” Ilyenre is kevés főnök képes. Nyugodjék békében.
