Temetések, nekrológok

Tisztelt Olvasó!

Ezen az oldalon az általam tartott temetések rövid megemlékezése, illetve az általam írt nekrológok találhatók. Ha temetés ügyében a segítségemet szeretnék kérni, a csermelylelkesz@gmail.com email címen keressenek meg.


Har Gobind Khorana (1922-2011)

Megemlékezés

Gobind Khorana-val egy Cold Spring Harbor konferencián találkoztam a kilencvenes években. Megrendítő volt, ahogyan ő, a genetikai kód megfejtéséért kapott (nem is akármilyen kicsi...) Nobel-díj birtokosa a poszerszekción minden egyes poszter tulajdonosához sorban odament, és végtelen türelemmel végighallgatta mindazt a törpe nonszenszt, amelyet mindegyikük a maga "rendkívül fontos" tudományáról végigmondott, majd nagy alázattal adekvát kérdéseket tett fel valamennyinek. (Ez volt az a pont, amikor végtelenül sajnáltam, hogy én már "kinőttem" a poszteresek közül, és előadóvá "léptem elő".) Kevés ilyen nagy embert ismertem meg, aki az alázatában tudott még sokkal nagyobb lenni.

Martonosi Antal (1928-2010)

Megemlékezés

Martonosi Antal (Anthony N. Martonosi, 1928-2010) volt az első posztdok témavezetőm. 1983-ban az egyik első olyan konferencián találkoztunk Debrecenben, ahová már „56-os disszidenseket” is beengedtek. Tóni nem politizált, csak egészen egyszerűen arra ment be 1957-ben, hogy kiürült a tanszék, ahol dolgozott. „Akkor nekem is mennem kell...” A témavezetőm, Somogyi János az ebédnél totál váratlansággal mondta el a mondatot, hogy „Tónikám, mi lenne, ha ez a veled szemben ülő tehetséges fiatalember kimenne hozzád egy évre dolgozni?” Tónikám a meglepetéstől visszaköpte a tálba a borsólevest... Majd rám nézett, és azt mondta: „Miért ne?” Örömmel újságoltam a szüleimnek otthon, hogy megyek Szirakúzába egy olaszhoz, Antónióhoz. Aztán kiderült, hogy az Antónió Anthony és Szirakúza a New York állambeli Syracuse – ahol semmi mást nem lehetett csinálni, csak kutatni. De ez hasznomra vált. Tóni egy igen rendes ember volt. Volt egy féltett kincse, egy üveg homogenizátor, azaz potter. Elmagyarázta, hogy ez egyedi gyártás. Ha eltörik, akkor órási baj van. Vigyáztam is rá, mint a szemem fényére. De: bemutató órát kellett tartanom a hallgatóknak. Bizonyára izgultam, mert a potter – eltört. Megyek be szinte sírva Tóni szobájába, hogy: "Nem is tudom, hogyan mondjam el, de... eltörtem ezt a pottert... Mikor küld haza? Ma, vagy még a kísérletet be tudom fejezni?" Tóni elmosolyodott, és kihúzott egy fiókot, amiben volt még TIZENÖT ilyen potter. „Fogyóeszköz... Vegyél még egyet.A kollégáim a bagetteket egy laboratóriumi fagyasztóban tárolták, és a pipettaszárítóban sütötték frissre. Bejön Tóni a laborba, és elkezd meditálni: „Negyven éve dolgozom itt, úgy gondolom, hogy talán megérdemlek a szobámba egy kis méretű hűtőszekrényt az üdítő italoknak. Olyant, mint ez itt.” És erre kinyitja a fagyasztót – ami tele volt bagettel. Egy szót sem szólt. Kiment. A kollégák soha nem tároltak több bagettet ott. NMR-es méréseket végeztünk a szomszédos magánegyetemen. Tóni nem sokra becsülte az ottani kollégákat. Amikor átmentünk, ezt mondta: „Come, Peter, we are selling fame...” Amikor az eredményekből cikket írtam, valamit úgy érzett, hogy nem stimmel. Teljes pánikban és dührohamban száguldott be a szobámba, hogy most azonnal adjam oda neki az összes mérési jegyzőkönyvemet. Három napig bezárkózott a szobájába, és ezeket tanulmányozta. Majd kijött, visszaadta, és ezt mondta: „Bocsánatot kérek tőled, Péter. Azt hittem, hogy csaltál az eredmények kiértékelésénél, de kiszámoltam mindent újra, és tökéletesen korrekt az, amit leírtál.Ilyenre is kevés főnök képes. Nyugodjék békében.

Csermely Györgyné, Bognár Ibolya (édesanyám; 1922-2005)

Megemlékezés

Szülei tizenkettedik, utolsó gyermeke volt. Volt jónéhány olyan testvére, aki az apja vagy az anyja lehetett volna. Szülei vándorszínészek voltak, édesapja fiatal korában meghalt. Emiatt az iskoláit a népiskola (alsó tagozat) után folytatni nem tudta. Varrónő és énekesnő lett. A negyvenes évek egyik nagy tehetsége volt. Ha Karády Katalin nem tudott elmenni valahová, anyámat hívták helyette. Így nem csoda, hogy 1945-ben felvételi nélkül került be abba a színművészeti egyetemi osztályba, amelybe a XX. század második felének a leghíresebb magyar színészei közül jónéhányan jártak. Ebben az osztályban végzett úgy, hogy (hosszú évek óta egyedüli kivételként) Budapesten kezdhetett, és nem vidéken. Igenám, de közben megtért. És hova indult volna első munkahelyet keresni, semmint a Nemzeti Színházba... (Egy Bognár nem kezdhet máshol...) Jókora kereszttel -- a mellén kívül hordva. Beront az igazgató, a kommunista Major Tamás irodájába. Major úgy rúgta ki, mint "macskát üríteni..." Dühösen elindult az őt nevelő nővéréhez, Villányba. A vonaton találkozott apámmal. A családja miatt otthagyta a színészi pályát. Helyette: felnevelt kettőnket a bátyámmal. Hihetetlenül sokat (és rendkívül kreatívan) játszottunk anyámmal kiskoromban. Az otthonunk egyszerre volt a Nemzeti Színház, az Operaház és az Operettszínház színpada. "Megérkezik a postás" -- nagyjelenet. "Ebédfőzés" -- nagyária. "Lemegyünk sétálni" -- operett. Volt minden... 56 évesen ült be újra az iskolapadba, hogy elvégezze az általános iskola felső tagozatát.(61 évesen ültem be az Evangélikus Hittudományi Egyetem padjába, hogy lelkész legyek...) Öt évvel élte túl édesapánkat. Nagy öröm a számomra, hogy ebben az öt évben szinte minden vasárnap meg tudtam látogatni. Amikor meghalt, be szerettem volna menni egy templomba imádkozni. Nem lehetett. Minden templom zsúfolásig volt imádkozó emberekkel. "Mi a fene van itt? Hát már imádkozni sem tudok anyámért?" Akkor döbbentem rá, hogy szinte anyámmal egy időben halt meg II. János Pál pápa is. -- Elgondolkodtam. Akkor most másfél milliárdan imádkozunk... Ez örömöt adott a gyászban.

Marx György (1927-2002)

Megemlékezés

1970-ben, az általános iskola hetedik és nyolcadik osztálya között Holics László és Tóth Eszter Marx György balatonfüredi villájában tanított nekünk kvantummechanikát. Mi voltunk a kísérleti nyulak: meg lehet-e értetni ilyen korú kölykökkel a komplex számokat, és a kvantummechanika leírását? Meg lehetett... Esténként együtt sétáltunk Marx akadémikussal. Soha nem fogom elfelejteni, amikor egyszer el akarta magyarázni nekünk a Tejutat, de nem látszott a "sok" fénytől. (Azaz: az egyetlen villanykörtétől.)  "Vannak itt éretlen körték szép számmal. Dobjátok már ki velük ezt a villanykörtét, hogy lássunk valamit!" -- javasolta. Óriási lelkesedéssel kidobáltuk. A tudományért mindent... A dobálók között volt Zimányi Gergő (akadémiánk külső tagja) is.

Balogh János (1913-2002)

Megemlékezés

Balogh János az MTA biológiai osztályának emblematikus alakja volt. A nyolcvanas évek elején, amikor az ELTE Természettudományi Karán egy indulatoktól sem mentes vita bontakozott ki (a "matematikus-vita"), a Kari Tanácsban a hallgatóság véleményét kizárólag az oktatásnak csak a hallgatók által ismert részét összefoglalva mutattam be -- igyekezetem szerint tárgyilagosan. Az ülés után odajött hozzám Balogh János: "Köszönöm a hozzászólásodat. Nyugodtan tudok már nyugdíjba menni. Van kire hagyni a kart." Jónéhány évvel később a kutató diákok mozgalmának egyik káptalanfüredi táborába hívtam meg előadónak. Igen jó beszélgetésünk volt vele, tudományról, életéről, mindenről. Utána hazavittem kocsival. Kint állunk a balatoni kertje előtt. A kapu zárva. A felesége kijön: "Jánoskám, magaddal vitted a kapukulcsot." -- "Nálam ugyan nincs." -- mondja erre Balogh János. "Nálam se." -- mondja a feleség. Ott állunk. A bezárt kapu köztünk. Balogh János addigra már elég könnyűvé vált -- én meg jobb erőben voltam, mint ma. "Mi lenne professzor úr, ha átemelnélek a kerítésen?" -- kérdeztem. "Hagyd Péterkém, ez a mi ügyünk. Megoldjuk." Csak reménykedni tudtam, hogy valahogyan hazajutott... Azóta már Haza-jutott. A halála után csaknem két évtizeddel épp a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba igyekeztem a lelkészhallgatói hittan tanítási gyakorlatomra. Egyszer csak ott áll velem szemben Balogh János szobra. Te jó ég... Ennek a szobornak a gazdája a barátom volt...

Csermely György (édesapám; 1926-2000)

Megemlékezés

Apám volt az első a sok generációra visszamenő kántor-tanítói családban, aki természettudományos pályára (vegyészmérnöknek) ment. Ezt a "lázadást" az öccse már könnyebben tudta folytatni, amikor orvosnak jelentkezett. Apám "lázadt" azzal is, hogy a hagyománytisztelő német családba "behozta" anyámat, a színésznőt. (A közös nevező az evangélikus hit volt -- és maradt.) Anyámmal a Rákosi korszakban bibliaórákat tartottak a Műegyetemen. Csoda, hogy ezért "csak" annyi megtorlás érte apámat, hogy Oláh György (későbbi Nobel-díjasunk) mellett végzett kutatásaiból "száműzve lett" a Chinoin (ma Sanofi) gyógyszergyárba. Itt több mint ötven szabadalma lett... Rendszerető ember volt. A heti feladatait egy kis kemény lapra írta fel -- e szokását mindmáig követem. Egyszer pofozott meg kiskoromban. Utáltam füzeteket kötni. Ügyetlen is voltam, meg a monoton munkát sose viseltem jól. Bekötöttem minden füzetemet. Rányaltam mindre a vinyettát (undorító íze volt...). Majd ráírtam az összes vinyettára, hogy "Csermely Péter 5/c. Írás füzet". Pedig volt abban irodalom, nyelvtan, ének-zene, sőt, még matematika is... Odamentem velük apámhoz dicsekedni, hogy kész vagyok. Apám meglátta az egyforma vinyettákat, és -- lekevert egy órási pofont: "Az én fiam nem lehet hülye!" Hát... Ezt máig hatóan megtanultam... Gyönyörű útravalóval indított el kettőnket a bátyámmal az életünkben: lakás, kocsi. A bátyámból kiváló üzletember lett: hamar megszerezte volna ezeket. De hogy én (aki ugyanabban a lakásban lakom ma is...) mikor jutottam volna el ide, az egy jó kérdés... Nagy öröm volt a bajban, hogy amikor kiderült az áttétes tüdőrákja, még volt kilenc hónapunk elbúcsúzni. Ki tudtuk mondani egymásnak, hogy "Szeretlek!", és egy életre megtanultam a búcsúzó apámtól, hogy milyen szép lehet egyetlen falevél.

Donhoffer Szilárd (1902-1999)

Megemlékezés

Amikor 1995-ben megjelent a természettudományos kutatásról szóló, Gergely Pállal közös könyvecskénk, kaptam egy telefonhívást Donhoffer Szilárdtól. "Látogasson meg valamikor Pécsett." Letettem a telefont, és (bamba, ifjú vegyész kutatóként) megkérdeztem idősebb munkatársaimat: "Valami Donhoffer hívott. Nem tudjátok, hogy kicsoda?" Tágrameredt szemek néztek rám mindenfelől: "Te nem tudod, ki az A Donhoffer???" Kiderült, hogy a kórélettan (azon belül pedig a csoportunk által is kutatott cukorbetegség) egyik nagy hazai egyénisége volt, akinek a könyvéből generációk vizsgáztak. Utánanéztem. Megdöbbentem. 93 éves volt. Csak két hónap múlva tudtam időt szakítani a pécsi útra. Felhívtam az intézetét. "Lehet-e valamikor találkozni Donhoffer professzor úrral?" Döbbent csend a telefonkagyló másik végén. Leizzadtam. Úristen... Lehet, hogy közben meghalt? Én meg nem tudok róla? Majd jön a válasz. "Mi az, hogy mikor? Minden nap itt van." Újra megdöbbentem. 93 évesen minden nap bejár az intézetbe... Lementem. Nagyon szépet beszélgettünk. Szinte mint egy nagyapa és unoka. A végén mondja nekem: "Meg szeretnélek ajándékozni a parergáimmal" (ezek fél lapnyi, gyönyörű írások voltak életünk fontos dolgairól). Odamentünk egy szekrényhez, amelynek kb. 25 kicsi fiókja volt. Elkezdte egyesével odaadni az írásokat. 93 évesen ez már olyan volt, mint egy lassított film... Egy lap: legalább egy perc. 2-3 lap után megkérdeztem: "Tudok esetleg segíteni?" Mire a válasz: "Hagyd fiam, ezeket nekem kell odaadnom neked." Szép a méltósággal viselt kor.

Csermely Ilona (nagynéném; 1912-1999)

Megemlékezés

Ilonka néni (a bátyám által elnevezett családi nevén: Kákó) diakonissza (szerzetesi) életmódot folytató tanítónő volt Pécsett. 52 éven át... A lakása tele volt nippekkel és Zsolnay-kerámiákkal: a hálás tanítványok ajándékainak özöne. Nem lehetett vele sétálni az utcán. Mentünk egy métert. Megállít valaki örvendezve: "Ilonka néni! Hogy van?" -- Eljutunk egy újabb métert. Újabb ember: "Ilonka néni! Hogy van?" -- mindezt végtelen kedvességgel és türelemmel viselte. A pécsi evangélikus gyülekezet oszlopos tagja volt. Segített, ahol lehetett, misszionált. 17 éves lehettem, amikor döbbenten mondta nekem: "Voltam a cigányoknál a telepen. Az egyik nő azt kérdezte, hogy hogyan tudna a férjének több örömöt okozni az ágyban? Hát mondd, Péter, én erre mit válaszoljak?" -- Mire én: "Hát mondd, Kákó, én erre mit válaszoljak?" -- és utána nevettünk egy nagyot. A nagymamámmal együtt (aki a mostohaanyja volt) odaadóan ápolták a nagyapámat -- sok éven át. Szinte vetekedtek egymással, hogy ki tud tübb örömöt szerezni "a Lajosnak". Amikor a nagymamám meghalt, Kákó ezt mondta nekem: "Tudod, ameddig élt, azt hittem, hogy nem szeretem. Most már, hogy nincs, rádöbbentem, hogy mennyire szerettem." Biztos vagyok benne, hogy ezt azóta már megbeszélték odaát... Amikor a nagyapám elment, ráíratta a sírkőre a saját nevét is: "Csermely Ilona 1912-19.." Ahogyan közeledett az ezredforduló, sokat cukkoltuk: "Kákó, ezt alaposan elszúrtad... Át kell vésetni majd a sírkövet..." Végül: nem kellett...  

Straub F. Brúnó (1914-1996)

Megemlékezés

Straub F. Brúnó a magyar biokémia ikonikus alakja volt. Szent-Györgyi Albert legjobb tanítványaként ő fedezte föl az aktint. Ő alapította meg azt az egyetemi intézetet, amelyben csaknem ötven éve dolgozom. Személyesen nem ismertem, mert 1978-ban, amikor én az intézetbe kerültem, ő már hét éve az álata alapított Szegedi Biológiai Központ igazgatója volt. Amikor 1995-ben a kutató diákok mozgalmát megalapítottam, nem tudva, hogy már nagybeteg, írtam neki is. "Tudna-e vállalni nagyon tehetséges középiskolást kutatást vezetni?" Sose felejtem el a válaszát. Kis papíron érkezett tőle egy ceruzával, reszketeg betűkkel írt levél. "Nagyon köszönöm a megtisztelő felkérést. Igen nagy örömmel vezetnék kiváló középiskolásokat, de sajnos az egészségi állapotom már nem engedi meg." Szép volt ez a lelkesedés, és alázat. Amikor a kilencvenes évek végén Pekingbe mentem, a kínai akadémia kilencven-sokéves alelnöke (a többiek nagy megdöbbenésére) vacsorázni hívott. "Hogy van az öreg Straub?" "Hát ő már igen jól van... Odaát..." Csend. "És a felesége, a Trúdi? Hogy van?" "Hát ő már előbb, mint Straub..." Csend. "És az utódja, a Keleti? Hogy van?" "Hát már ő is sajnos..." Csend. "Volt ott egy fiatal csitri is. Valami Márika... Talán Vás?" "Igen, Vass Mária! Ő kiválóan van. Most ment nyugdíjba."

Sulyok Mária (1908-1987)

Megemlékezés

Sulyok Mária a magyar szinészi pálya egyik kiemelkedő alakja volt. Egyik utolsó előadásán láttam. Csak egy mondatnyi szerepe volt. Belépett. Úgy éreztük, hogy fizikailag megdőlt a színpad arrafelé, ahol állt. Elmondta a mondatot, amelynek a darab szerkezetében az égadta egy világon semmi jelentősége nem volt. Mégis: ez az egyetlen mondat az egész előadás legemlékezetesebb pillanata lett és maradt... Majd kiment. Igazi királynő volt. Úgy gondolom, ha anyám a színpadon marad, ilyen formátumú egyéniség lett volna.

Oldalak

Feliratkozás Temetések, nekrológok csatornájára